Óriási érdeklődés követte a különböző internetes sajtóorgánumokban Esztergom múlt hónapban történt bezárását. A város működése már évek óta elképesztően költséges volt, az idei szűk esztendő pedig fenntarthatatlanná fordította át a finanszírozását. A villany, a gáz és víz folyósítása, a közvilágítás, a közutak és középületek állománymegóvása olyan költségeket jelentett előbb a város, majd az ország számára, amelyek meghaladták hazánk képességeit. Esztergom sorban a tizenhatodik város volt négy éven belül, amely az egykor szebb napokat látott Magyarországon bezárásra ítéltetett. A kormány csak annyit tudott elérni, hogy a Bazilika a turisták szerint továbbra is látogatható maradjon, az üzemeltetését a kisebb falvakban élő munkavállalókkal meg tudták menteni. 

Zirc, Kazincbarcika, Oroszlány, Komló, Ózd, Gyöngyös - csak a legemlékezetesebb településnevek az elmúlt négy esztendőből, Magyarország vészharangjának egyes kondulásai, amelyek hiába szólnak, a lecsúszás elkerülhetetlenné vált. Nem hogy hét bő esztendőre, hét bő esztendőtizedre lenne szükség az ország felvirágzásához - ugyanakkor a kilátástalanságban akár csak egyetlen év is felérne a kihalás ellen vívott harc diadalával. A valóság viszont sajnos az, hogy a magyar nép elvesztette a csatát az idő ellen.

Esztergom helyzete azért váltott ki nagy érdeklődést a világ különböző sajtóorgánumaiból, mert a város sorsa tökéletesen illusztrálja Magyarország hanyatlásának történetét. A rendszerváltás utáni két évtized alatt a bazilikás város gyarapodott, a népesség fogyása megállt, virágzott az ipar, a kereskedelem. Az EU csatlakozás eltörölte a határátkelőt, a Trianon nyomán az anyaországon kívül rekedtek tömegével áramlottak vissza hazájukba, amely a második évezred első évtizedében még mindig a régió élbolyába tartozott. A 2008-ban beütött, azóta csak végtelen válságnak nevezett krach aztán elmosta az egészet. A politikai elit megint nem vett észre semmit a kritikus helyzetből, a vezető erők az összefogás helyett a széthúzást választották. A különböző parlamenti pártok célja nem az ország felvirágoztatása, hanem egymás eltiprása volt. 

Az esztergomi események leképezték az országos kormányzást. A várost 2006 és 2010 között szétlopták, az önkormányzat a végletekig eladósodott, miközben a lakosság óriási devizatartozást halmozott fel. A válság tovább fokozta a nyomort. A helyiek megpróbáltak összefogni, a város vezetőjének egy független személyt választottak meg, azonban a politikai pártok béklyóba fogták a tenni akaró vezetőt, és nem pusztán a felelősségre vonás maradt el, hanem a város ráncba szedése is. A korrupt helyi politikusok - immár a központi hatalom támogatásával - tovább folytatták a rablógazdálkodást, nem hagytak fel vele még az olyan intő jelek ellenére sem, mint a közvilágítása kikapcsolása, az iskolai fűtés leállása. 

Látván, hogy a fejlődés lehetőségét is csírában elfojtják a központi erők és a túlburjánzó állam, megkezdődött a lakosság exodusa. Esztergom népessége drámai ütemben tűnt el: a 2011-es népszámláláson még 30 ezer fő élt a városban, 2020-ra már csak 18 ezren, és mindössze tizenkét évvel később, a múlt héten az utolsó 1200 főt (többnyire nyugdíjasokat) is elköltöztették. Sok időbe telt a hatalomnak kisilabizálni, hogy hova tűnt az a sok ember, holott csak meg kellett volna kérdezni őket. Minden elmenekülés egy egyéni sorsot takar, ezt nem lehet számokban mérni. A határon túliak visszaköltöztek szembe, Szlovákia fejlődése példaértékű volt az egész évtizedben. A fiatalok kalandvágyóbb része Nyugat-Európába költözött. A tettrekész, tennivágyó vállalkozói réteg életét ellehetetlenítette az egész évtized folyamán erősödő szélsőjobb. A talpraesettek motivációját ízekre szedte az a feldolgozhatatlan érzés, hogy a legtöbb szitkot és támadást éppen azok szabják ki rájuk, akik a hazaszeretet és a nemzeti érzületek köpönyegében pávázva, az ország érdekeire hivatkozva lehetetlenítik el őket. Országszerte ezt tapasztalták akkoriban az előretekintő ifjak: Magyarországon nem volt elég tenni a hazáért, nem volt elég törekedni a jóra, ha közben nem hangoztatták a szélsőjobb jelszavait, kiközösítettséggel, lejáratással és egy idő után a fizikai atrocitással hálálták meg a tennivágyást.

Aztán, ahogy romlott az ország állapota, úgy romlott az embereké: az egészségügy, amelynek lépcsőzetes leépülését a mindenkori kormányok évtizedeken keresztül tétlenül szemlélték, nem volt képes többé ellátni feladatát, a várható élettartam bődületes tempóban csökkenni kezdett: 2020-ra az egy évtizeddel korábbi születéskor várható élettartam húsz (!) évvel esett vissza. A nyugdíjprobléma ezáltal megoldódott: 60 évnél tovább az utóbbi tizenkét évben csak az élhetett, akinek volt pénze magánkórházakban kezeltetni magát - márpedig nekik nyugdíjra se volt szükségük. Azonban az idős szerettek elvesztésével az emberek még inkább gyökértelenné váltak, egyre kevesebb fonál kötötte őket a hazához. 

Már nincs megoldás a kialakult helyzetre, a magyarságot az idő elenyésztette. Talán akik utánunk a Kárpát-medencébe költöznek, összetartóbbak és tehetségesebbek lesznek nálunk.