Kevesen emlékeznek rá, hogy hat évvel ezelőtt, 2012-ben José Manuel Durao Barroso szeptemberi beszéde indította el azt a folyamatot, aminek következtében az Európai Unió szuverén országokból álló kormányközi integrációja egy önálló, belülről teljesen megosztott, helyi felkelésekkel terhelt, de önálló országgá változott. Jó ötlet volt? Ezt ma senki sem állíthatja biztosan.

2012 őszén azonban a föderális Európai Uniót az eurózóna megmentésének egyetlen lehetséges megoldásaként vizionálták. Barroso beszéde letagadhatatlanul nagy benyomást tett az Európai Parlament egyes képviselőire, de még inkább az intézményben dolgozó fiatal gyakornokokra és személyi asszisztensekre. A manapság az Első Européerekként emlegetett generáció mélységesen hitt az Európai Unió eszméiben, a kontinens évezredes történelmében gyökerező kulturális nagyhatalmi státuszában, a XX. század politikai viharait túlélő, abból kinövő és felvirágozó európai társadalmak eszméjében.

Természetesen a fiatalok egymagukban sosem lettek volna képesek megteremteni az Európai Birodalmat (így emlegették egymás között Európát, az országot). Két lelkes segítőre akadtak, az egyik az Európai Parlament legnagyobb frakcióját adó Európai Néppárt elnöke, Wilfried Martens volt, a csoport másik felkarolója pedig az aktív politizálásra vágyó Tony Blair. Az angol politikus és Martens a Barroso-beszéd után támogatásukról biztosították az Európai Bizottság vezetőjét, de még nem nyilvánosan. Az Européerekhez viszont természetesen eljutott ez az információ, és felkeresték a két politikust, akiktől óriási támogatást kaptak a szerveződésük folyamatában. A terv az volt, hogy a 2014-es európai parlamenti választásra előkészítik azt a váltást az európai törvényhozásban, ami megteremti a politikai unió létrejöttének intézményi hátterét.

Minden a következő két éven állt vagy bukott. Az eurózóna tomboló válsága kiszámíthatatlan kockázatokat rejtett magában. Mi lett volna, ha szétesik a gazdasági unió? Ha Görögország csődje átterjed a másik három mediterrán államra? Az, hogy nem így történt, döntő részben a szerencsének, az európai állampolgárok kitartásának köszönhető. Athén nem lépett ki az eurózónából, de azon a télen csődöt jelentett: egyszerűen nem bírta tovább finanszírozni az államadósságának kamatait. A fizetésképtelenség pillanatában Mario Draghi, az Európai Központi Bank akkori elnöke azonnal lépett: beindította a bankóprést, olcsó euróval árasztotta el a piacot. A bankok azonban csak azzal a feltétellel juthattak az olcsó valutához, ha beléptek a közös európai bankfelügyelet alá. Még ilyen körülmények között is megdöbbentő lépés volt az, hogy a görög válságtól a szakadék szélére került pénzintézeteket az Európai Unió államosította. A lépés drasztikus váltást jelentett, hiszen az EU addig nem szállt be önálló tulajdonosként a különböző vállalatokba. Mario Draghi gyakorlatilag önállósította az Európai Uniót. Pár nappal később Angela Merkel, Francois Hollande, Mario Monti, Mariano Rajoy és José Barroso közös sajtótájékoztatón jelentette be: az euró megmentése érdekében az Európai Unió saját adót vet ki az állampolgárok jövedelmére. A legnagyobb tévécsatornákon élőben közvetített eseményen felvázolták Európa jövőjét az euró bukása esetén, elismerték a monetáris unió létrehozásakor elkövetett hibákat, és beszámoltak arról is, hogy az adóbevételek egy jelentős része egyenesen a görög költségvetésbe áramlik.

2014-re világosan látszott, hogy a tagállamok vezetőinek merész lépése eredményesen véget vetett a gazdasági válságnak. A nyári Európai Parlamenti választások már jóval bizakodóbb légkörben kerültek megrendezésre, az elmúlt két év rendkívül aktív európai politizálását érzékelve a választók számon kérték a jelentkezőkön az európai politikában való jártasságukat, az új Parlamentben minden korábbinál aktívabb, az EU ügyeihez jobban értő politikusok ültek. Az Első Européerek pedig sikeresen és tömegesen kerültek be az intézménybe, mint az egyes pártok fiatal tagozatainak képviselői.

A majd kétéves terv csúcspontja az Európai Bizottság megválasztása volt. Angela Merkel egykori német kancellár javaslatára Donald Tuskot jelölték Barroso helyére, őt azonban Tony Blair rendkívül szoros versenyben legyőzte. Az egykori munkáspárti politikus vezette Európai Bizottság puccsszerű megválasztása ellenére gyorsan legitimálta helyzetét, és megkezdte az Európai Unió megreformálását. Blair azonnal véget vetett annak az európai elvnek, mely szerint minden tagállam megfelelően azonos súlyú legyen. Véleménye szerint egész egyszerűen Málta nem számíthat annyit, mint Lengyelország, ezért olyan Bizottságot állított össze, ahol nem a származás, hanem a tehetség volt meghatározó – ahogy ezt a Római Szerződésben is megfogalmazták az alapítók. Az Európai Tanácsot megfosztotta hatalmától, ezáltal az EU legmagasabb szerve az által vezetett és a Parlament által támogatott Bizottság lett.

2014-18 között a csapból is az EU folyt. Blair drasztikusan lecsökkentette az uniós agrártámogatásokat, a kiadások egy jelentős részét a kommunikációra csoportosította át. Szakított továbbá a pénzek pályázati elosztásán, helyette az EU, mint egyfajta állami szereplő jelent meg a gazdaságban. Tulajdonosi hányadot szerzett a sikeres fenntartható fejlődést szorgalmazó cégekben (Vestas, Sunpower), és az egyetemek legnagyobb befektetőjévé tette az Európai Uniót. A kutatólaboratóriumok elképesztő támogatása rendkívül sokat segített abban, hogy az EU napjainkra az egyik legversenyképesebb gazdasággá váljon.

A számos sikeres intézkedés dacára az Európai Unió sosem volt ennél népszerűtlenebb. Az egykori Belgiumból kivált Vallónia és Flandria 2019. január 1-től blokádot tervez az EU fővárosának kikiáltott Brüsszel köré, az óvintézkedéseket pedig még meg sem kezdték. Nagy-Britannia állandóan napirenden tartja kilépését, Csehországban pedig rendszeresek a tüntetések az EU nagykövetsége előtt (a júniusi robbantás áldozatainak emlékhelyét épp a napokban rombolták le negyedik alkalommal). Lengyelországban az országra rákényszerített euró miatt virágzik a fekete kereskedelem, újra megjelent a két éve kivont zloty. Az új, közös főellenség azonban egységet teremtett az egyes európai nációk között. Kérdés, hogy mikor veszik észre: az ellenséget csak akkor pusztíthatják el, ha maguk is elpusztulnak.