Egészen sokáig úgy nézett ki, az előző kormány helyesen döntött, amikor a másfél évig húzódott tárgyalások során kőkemény, az elveihez mindvégig tűzzel-vassal ragaszkodó tárgyalópartnerként lépett fel az IMF-fel szemben. Márciusban a megdöbbenést okozó események aztán jelentősen árnyalták a képet. Senki nem számított arra, hogy valamelyik fél ne engedne végül az elveiből, és nem egy megállapodással ér véget a gazdaságpolitikai alkudozás, hanem a nemzetközi szervezet kihátrálásával. Márpedig a Valutaalap áprilisban kinyilvánította a tárgyalások kudarcát, holott az 1982-es csatlakozási szerződés szerint a szervezet célja a bajba jutott tagországoknak történő segítségnyújtás. Az IMF a hírhedtté vált VIII. cikk 7. szakaszára hivatkozott („Minden tag vállalja, hogy együttműködik az Alappal és a többi taggal annak biztosítása érdekében…”), illetve a tárgyalópartnerének rendkívül rugalmatlan, kompromisszumra teljességgel képtelen hozzáállására. A jobboldali sajtó a baloldali érzelmű nyugati államok és a magyar politikusok összeesküvésének titulálta az ügyet, az ellenzék pedig nem alaptalanul úgy érezte, egy évvel a választások előtt olyan fogást talált a kormányon, ami talán tényleg hatalomhoz segítheti valamelyiküket – a választók azonban továbbra is a keménykezű, a kormányzati kommunikációban a hazáért hősiesen küzdő politikus képét magára öltő Orbán Viktort támogatta.

A bebetonozott választói preferenciákat, a belpolitikai patthelyzetet aztán két váratlan esemény, egy külső és egy belső sokk alakította át teljes mértékben. Utólag úgy tűnik, a Külügyminisztérium valamelyest felkészült egy kívülről érkező „beláthatatlan következményekkel járó külpolitikai átrendeződésre” – ahogyan a belső jelentésekben emlegették. A tárgyalások megszakadása nyilvánvalóan nem múlhatott el nemzetközi visszhang nélkül, és sajnos mivel már sok rovás volt Budapest múltján, drasztikus lépésre készültek nyugaton. Azt ma már mindenki belátja, hogy azért még is kicsit csak túlzás volt Magyarországot kizárni a Nemzetközi Valutaalapból.

Május 8-án döbbenet uralkodott az utcákon országszerte. Az aggasztó hír milliónyi telefont indított el, melyekben mindenki azt kérdezte: „most mi lesz?” A szerda délelőtti órákban nyilvánosságra hozott döntés az online portálokat óriási kommunikációs előnyhöz juttatta (az Index, az Origó és a Hvg.hu aznapi olvasottsága valószínűleg jó ideig megdönthetetlen lesz), igazán azonban a politikai blogszféra befolyása ívelt fel. A Mandiner és a Véleményvezér közös jegyzéke nyomán elindult egy közös kiállás Magyarországért a blogvilágban, amelyhez a szélsőséges (vagy éppen primitív) portálokon kívül mindenki csatlakozott. A Magyar Nemzet és Népszabadság nem volt képes kitörni saját politikai béklyójából, megrekedt az (IMF-et vagy kormányt) támadó hangvételnél, holott a társadalom összefogásra vágyott.

A külföldtől érkező „politikai maflás” azonnali gazdaságpolitikai váltást követelt, azonban a miniszterelnök még ekkor sem volt képes önkorrekcióra – valójában pedig már így is késő volt. A 2012 őszi spanyol csőd után egyébként sem az volt a kérdés, vajon Olaszország összeomlik-e, hanem az, hogy mikor. Amikor ez május végén bekövetkezett, világosan kiderült, mi állt 05.08. hátterében: Olaszország kiszállása adósságának pénzügyi piacról történő finanszírozásából egyetlen lehetséges kiutat jelentett Európa számára: a politikai uniót. Az azonnali lépések meghozatalához az akadékoskodó európai vezetők félreállítására volt szükség – ahogy tették ezt 2012-ben Olaszországban, amikor Mario Montit ültették Berlusconi helyére.

A meghiúsult IMF-egyezség potenciális előnyei Róma csődjekor léphettek volna érvénybe, e nélkül viszont Budapest nyilvánvalóan magára maradt. Az európai államok semmilyen szinten nem tudtak foglalkozni a renitens magyarokkal az eurózóna gyászának idején. Június 1-én Orbán Viktor lemondott miniszterelnöki tisztségéről, helyére a kormánypártokon belül sokáig fokozatosan teret vesztő Navracsics Tibor került. A régi közigazgatási és igazságügyi miniszter megtartotta tárcáját, a miniszteri tisztségéből pedig azonnal menesztette Matolcsy Györgyöt, helyére a jobboldali körökben rendkívül sokra becsült Csaba László került. Ekkor átmenetileg megállt a forint zuhanása, de a pénzügypiaci szereplők nyíltan és hangosan követelték a magyar gazdaság alapvető reformjait.

Az adósságfinanszírozás elképesztően megemelkedett költségei, az államadósság döbbenetes emelkedése a zuhanó forintárfolyam révén elkerülhetetlenné tette az államcsőd bejelentését. Erre júliusban került sor, mivel a nyár közepére az államkassza teljesen kiüresedett. Az új kormány bejelentette, nem képes a továbbiakban leróni tartozásait a pénzügyi piacok felé. A bankok zárolták a lakosság betétállományát, leállt az import, megkezdődött a külföldi tőke kimenekítése. A megzavarodott állampolgárok nem tudták, merre meneküljenek, mivel Európa többi részén sem volt jobb a helyzet (ne feledjük, ekkor már erőszakos összecsapásokra került sor a svájci- és az osztrák-olasz határokon!).

Az állam szerepét és gazdasági befolyását növelő korábbi kormányzati intézkedések viszont megmentették a gazdaságot az összeomlástól. A január 1-én gründolt Nemzeti Telekommunikáció nevű állami mobilcég révén nem állt le a kommunikáció az országban, a MOL kivásárlása a Szurgutnyeftyegaztól és a gázpiaci szereplők visszaállamosítása miatt fennmaradt az ipari termelés, de még így is drasztikus intézkedésekre volt szükség a túlburjánzott szociális háló leépítésére, amelynek társadalmi hatásaival csak az elmúlt hetekben szembesült az ország. Etnikai összecsapások Baranya és BAZ megyében, sztrájkoktól megbénult főváros, éhséglázadás Salgótarjánban – minden hét egy újabb koporsószögnek tűnik az ezeréves Magyarország történelmén. Már csak az a kérdés: a jelenünk vagy a jövőnk lesz a rosszabb?

Mára, 2014 őszére a politikai viszonyok totálisan szétzilálódtak Magyarországon. A parlamenti választások után, de még az önkormányzati választások előtt a vezető politikai erő, a FIDESZ-KDNP egy része még küzd hitelességének minimális felélesztéséért, a pártduó másik része viszont még mindig a tavaszi választások mámorában él, ahol gyakorlatilag nem volt ellenfél. Négy párt jutott be akkor az országgyűlésbe: a FIDESZ mellett a másik legerősebb tömörüléssé előlépett Jobbik Magyarországért Mozgalom, a Demokratikus Koalíció, és éppen a küszöb fölött a Negyedik Köztársaságot! A Magyar Szocialista Párt bojkottálta a választásokat a két évvel ezelőtt elfogadott választási törvény miatt, amihez a Lehet Más a Politika is csatlakozott. 

A választási eredmény mindenki szerint hamis: a FIDESZ-KDNP a szavazatok 55,04%-át szerezte meg, a Jobbik 24,45%-ot, a DK 13,29%-ot, a 4K! pedig 5,6%-ot ért el. A probléma nem ezzel van, hanem a választáson való részvétellel: a 31,86% a négy évvel ezelőtti fordulóban az urnához forduló szavazók felénél is kevesebb. A MSZP tábora örömittas győzelmi mámorban ünnepelte a részvételi adatok bejelentését, de a többi párt székházánál is elégedettek voltak az eredménnyel (az LMP a nagy kivétel). Csak éppen minden pártközpontban állt néhány ember, aki kétségbeesetten vakarászta a fejét. A sajtóba csak a fideszes Varga Mihály költői kérdése szivárgott ki: „a győzelembe persze nagy eredmény, de azt senki sem tudja, hogy most mi következik. A magyar politika halála vagy felemelkedése?”

Mára kiderült, az azóta már nemzetgazdasági miniszter félelmei igazolódtak be. Magyarország politikai értelemben csődbe ment. Az MSZP vezetése nem engedte sokáig vigadni a narancsos pártot, már aznap estére tiltakozást szervezett a Kossuth térre az illegitim parlament elé. Az elmérgesedett kampányidőszakban kellőképp feltüzelt, majd a választáskor negligált baloldali és liberális szavazók soha nem látott tömegekben érkeztek az Országház elé. Orbán Viktor régi-új miniszterelnök nem tudta türtőztetni magát, és elképesztően degradáló megjegyzést tett a felmérések szerint az ország kétötödét kitevő bojkottálókra: „ha a balliberális csürhe nem volt képes demokratikus lenni, akkor takarodjon Észak-Koreába, ott mindig kellenek a munkatáborokba emberek!” A Jobbik a feltüzelt indulatokat meglovagolandó tüntetéseket szervezett különböző ürüggyel a Kossuth téren letáborozó Parlamenten kívüli ellenzék köré.

Április közepétől tehát állandósult a politikai válság Magyarországon. Az új kormány felállásához vezető minden esemény a tüntetések újbóli fellángolását, a különböző csoportok közötti összetűzéseket vonta magával. Már a gazdaságra is kihatott az a harmadik Orbán-kormány eskütételekor tartott általános tüntetéssorozat, amit általános sztrájk is kísért a baloldali érzelmű közalkalmazottak között. Az Európai Unió ezen a ponton ultimátumot intézett a kormányhoz, de minden ellenzéki párthoz is. Amennyiben a felek nem ülnek le egy asztalhoz, és vetnek véget a tüntetéseknek, felfüggesztik az össze kifizetést és támogatást, sőt befagyasztják a kapcsolattartást a közreműködő szervezetekkel.

De az EU most sem volt egységes. A liberálisabb, demokrácia-mániás északi országok megszakították a kapcsolatukat Budapesttel, a nagyköveteiket pedig hazarendelték – először az Európai Unió 57 éves történelmében. Erre már a kampányidőszakban felhívták a magyar politikai vezetők figyelmét, de nem segített sem ez, sem a nyomásgyakorlás. Az újra Berlusconi által vezetett Olaszország a támogatásáról biztosította Orbán Viktort, ugyanezt tették a keleti és balkáni államok. A kormányközi megegyezés, a konszenzus módszerében hívő európai politikai vezetők nem tudtak mit kezdeni a politikai viszonyok bebetonozódásától szenvedő magyar belpolitikai rendszerrel. Magyarország megosztottsága Európát is megosztotta.

A kormány tehát lépéskényszerbe került, mindenki az – újfent – alkotmányos többséggel rendelkező Orbán Viktortól várta a megoldást. A miniszterelnök személyének félreállítása talán megoldást jelenthetett volna válságra, de az állampárttá vált, kézi vezérlésű FIDESZ-ben természetesen erről szó sem lehetett. A megoldást a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium dolgozta ki: az alkotmány módosításával kibővítették a parlamenti helyek számát ötvennel, így az országgyűlés a negyedével bővült. A május óta valójában üres székek – stílusosan a szélsőbaloldali vált DK és a Fidesz közé helyezték el – képviselik a bojkottáló magyar lakosságot. Ezzel gyakorlatilag egy folyamatos obstrukcióval élő – ténylegesen nem létező – ellenzék került a Parlamentbe. A Csonka Parlament legitimitása továbbra is megkérdőjelezhető volt, jogilag pedig semmilyen szempontból nem volt elfogadható, de óriási gesztus volt a kormány részéről. A labda az ellenzék térfelére került.

Ahol viszont mára egyetlen fillér sem maradt. A bizonytalanság pedig kegyetlen erő, a baloldali tiltakozókat is megviseli. Botka László, az MSZP pártigazgatója a magyar társadalmat ért csapásokat világszerte minden fórumon hirdette, ahol csak lehetősége nyílt a bojkottálók képviseletére, emiatt viszont a belvárosiak magukra maradtak. Az LMP szeptemberben hátrált ki a kezdeményezésből, az értékrendszerével nem tartotta összeegyeztethetőnek a tüntetések radikalizálódását – a szavazói viszont nem követték pártjukat, és továbbra is a Kossuth téri táborokban maradtak. A tegnapi nap viszont kegyetlen kérdéseket vet fel. A kilenc halálos áldozattal járó összecsapás a balliberális és szélsőjobboldali szavazók között már a polgárháborút vizionálja.