Hogy Lesz Majd? Ha folytatódik Magyarországon a népességfogyás
Címkék: demográfia Magyarország Esztergom
2013.01.08. 19:46
Óriási érdeklődés követte a különböző internetes sajtóorgánumokban Esztergom múlt hónapban történt bezárását. A város működése már évek óta elképesztően költséges volt, az idei szűk esztendő pedig fenntarthatatlanná fordította át a finanszírozását. A villany, a gáz és víz folyósítása, a közvilágítás, a közutak és középületek állománymegóvása olyan költségeket jelentett előbb a város, majd az ország számára, amelyek meghaladták hazánk képességeit. Esztergom sorban a tizenhatodik város volt négy éven belül, amely az egykor szebb napokat látott Magyarországon bezárásra ítéltetett. A kormány csak annyit tudott elérni, hogy a Bazilika a turisták szerint továbbra is látogatható maradjon, az üzemeltetését a kisebb falvakban élő munkavállalókkal meg tudták menteni.
Zirc, Kazincbarcika, Oroszlány, Komló, Ózd, Gyöngyös - csak a legemlékezetesebb településnevek az elmúlt négy esztendőből, Magyarország vészharangjának egyes kondulásai, amelyek hiába szólnak, a lecsúszás elkerülhetetlenné vált. Nem hogy hét bő esztendőre, hét bő esztendőtizedre lenne szükség az ország felvirágzásához - ugyanakkor a kilátástalanságban akár csak egyetlen év is felérne a kihalás ellen vívott harc diadalával. A valóság viszont sajnos az, hogy a magyar nép elvesztette a csatát az idő ellen.
Esztergom helyzete azért váltott ki nagy érdeklődést a világ különböző sajtóorgánumaiból, mert a város sorsa tökéletesen illusztrálja Magyarország hanyatlásának történetét. A rendszerváltás utáni két évtized alatt a bazilikás város gyarapodott, a népesség fogyása megállt, virágzott az ipar, a kereskedelem. Az EU csatlakozás eltörölte a határátkelőt, a Trianon nyomán az anyaországon kívül rekedtek tömegével áramlottak vissza hazájukba, amely a második évezred első évtizedében még mindig a régió élbolyába tartozott. A 2008-ban beütött, azóta csak végtelen válságnak nevezett krach aztán elmosta az egészet. A politikai elit megint nem vett észre semmit a kritikus helyzetből, a vezető erők az összefogás helyett a széthúzást választották. A különböző parlamenti pártok célja nem az ország felvirágoztatása, hanem egymás eltiprása volt.
Az esztergomi események leképezték az országos kormányzást. A várost 2006 és 2010 között szétlopták, az önkormányzat a végletekig eladósodott, miközben a lakosság óriási devizatartozást halmozott fel. A válság tovább fokozta a nyomort. A helyiek megpróbáltak összefogni, a város vezetőjének egy független személyt választottak meg, azonban a politikai pártok béklyóba fogták a tenni akaró vezetőt, és nem pusztán a felelősségre vonás maradt el, hanem a város ráncba szedése is. A korrupt helyi politikusok - immár a központi hatalom támogatásával - tovább folytatták a rablógazdálkodást, nem hagytak fel vele még az olyan intő jelek ellenére sem, mint a közvilágítása kikapcsolása, az iskolai fűtés leállása.
Látván, hogy a fejlődés lehetőségét is csírában elfojtják a központi erők és a túlburjánzó állam, megkezdődött a lakosság exodusa. Esztergom népessége drámai ütemben tűnt el: a 2011-es népszámláláson még 30 ezer fő élt a városban, 2020-ra már csak 18 ezren, és mindössze tizenkét évvel később, a múlt héten az utolsó 1200 főt (többnyire nyugdíjasokat) is elköltöztették. Sok időbe telt a hatalomnak kisilabizálni, hogy hova tűnt az a sok ember, holott csak meg kellett volna kérdezni őket. Minden elmenekülés egy egyéni sorsot takar, ezt nem lehet számokban mérni. A határon túliak visszaköltöztek szembe, Szlovákia fejlődése példaértékű volt az egész évtizedben. A fiatalok kalandvágyóbb része Nyugat-Európába költözött. A tettrekész, tennivágyó vállalkozói réteg életét ellehetetlenítette az egész évtized folyamán erősödő szélsőjobb. A talpraesettek motivációját ízekre szedte az a feldolgozhatatlan érzés, hogy a legtöbb szitkot és támadást éppen azok szabják ki rájuk, akik a hazaszeretet és a nemzeti érzületek köpönyegében pávázva, az ország érdekeire hivatkozva lehetetlenítik el őket. Országszerte ezt tapasztalták akkoriban az előretekintő ifjak: Magyarországon nem volt elég tenni a hazáért, nem volt elég törekedni a jóra, ha közben nem hangoztatták a szélsőjobb jelszavait, kiközösítettséggel, lejáratással és egy idő után a fizikai atrocitással hálálták meg a tennivágyást.
Aztán, ahogy romlott az ország állapota, úgy romlott az embereké: az egészségügy, amelynek lépcsőzetes leépülését a mindenkori kormányok évtizedeken keresztül tétlenül szemlélték, nem volt képes többé ellátni feladatát, a várható élettartam bődületes tempóban csökkenni kezdett: 2020-ra az egy évtizeddel korábbi születéskor várható élettartam húsz (!) évvel esett vissza. A nyugdíjprobléma ezáltal megoldódott: 60 évnél tovább az utóbbi tizenkét évben csak az élhetett, akinek volt pénze magánkórházakban kezeltetni magát - márpedig nekik nyugdíjra se volt szükségük. Azonban az idős szerettek elvesztésével az emberek még inkább gyökértelenné váltak, egyre kevesebb fonál kötötte őket a hazához.
Már nincs megoldás a kialakult helyzetre, a magyarságot az idő elenyésztette. Talán akik utánunk a Kárpát-medencébe költöznek, összetartóbbak és tehetségesebbek lesznek nálunk.
Hogy Lesz Majd? Ha szakít a KDNP a FIDESZ-szel
Címkék: KDNP Hoffmann Rózsa Pokorni Zoltán FIDESZ Együtt 2014 Oktatáspolitika
2012.11.13. 18:27
Lassan három éve már, hogy a Hoffmann Rózsa és Pokorni Zoltán között kipattant konfliktus révén az addig a jobboldal konzervatív képviseletét ellátó kereszténydemokraták szakítottak kormánypartnerükkel, a fiatal demokratákkal. Sokan, köztük a történetek egyes főszereplői sem értik, valójában mi okozta a törést az addigi kifogástalan kapcsolatban. Az egyre nehezebb gazdasági helyzet, az elképesztő méreteket öltő politikai és vallási kiábrándultság országos szintűvé duzzadása vagy az Oktatási Államtitkárság csapnivaló teljesítménye és kommunikációja egyaránt szerepet játszhatott a pártközi kapcsolatok elmérgesedésében.
Bár minden részletet már nehéz felidézni, bizonyára sok szülő és a gyermekvállaláson gondolkodó fiatal emlékszik még a 2010-es évek elejére, amikor a Nemzeti (később Emberi) Erőforrások Minisztériuma alá tartozó Oktatási Államtitkárság szinte minden hónapban megosztó és kétséges eredményű döntésekkel ingerelte az állampolgárokat. Megalapozatlan, kidolgozatlan, koncepciótlan ötletek sora borzolta a kedélyeket akkoriban, kezdve az iskolai egyenruha bevezetésétől az erőltetett németnyelv-oktatáson át az iskolai ima kötelezővé tételéig. A vallás beemelése még a keresztény, de nyitott szellemiségű szülőket is kihozta sodrukból. A Lázár János és Rogán Antal által kézi vezérléssel működtetett frakcióban egyetlen töréspontként jelent meg a FIDESZ vezető oktatáspolitikusa, Pokorni Zoltán és Hoffmann Rózsa közötti konfliktus.
Az incidens akkor lépett ki korábbi viszonylag széles és masszív szakpolitikai gátakkal védett medréből, amikor az oktatási intézmények átállásához szükséges nagyjából 70 milliárd forinthoz a közszolgálati dolgozók bérének befagyasztása jelent meg fedezetként. Ekkor Pintér Sándor és Navracsics Tibor kiálltak Pokorni Zoltán mellett, aki a Parlament plenáris ülésén követelte Hoffmann Rózsa azonnali lemondását. Az Országgyűlés termében beálló ellenzéki csend közepette Hoffmann Rózsa válasz nélkül kivonult a Parlamentből, és nem is nyilatkozott addig, amíg Orbán Viktor miniszterelnök sokadik alkalommal újra bizalmáról biztosította. Azonban ezúttal a kormányfő szorult helyzetbe került, és végül Hoffmann Rózsa elmozdítása mellett döntött (noha megint nem vállalta el a felelősséget, Balog Zoltán emberi erőforrások miniszter utasítására mondott le az oktatási államtitkár).
A magyarok számára ekkor derült ki, hogy a két párt szövetsége mögötti alkunak egyik sarokköve és alappillére éppen az oktatáspolitika volt. Semjén Zsolt pártvezér ezért a párt nyomására nem tehetett mást, egy héttel később (és Pokorni Zoltán államtitkári kinevezése után egy nappal) bejelentette a szakítást a FIDESZ-szel, lemondott miniszterelnök-helyettesi pozíciójáról. A kormányoldalon tapasztalható törés éppen az Együtt 2014 felemelkedésével párhuzamosan zajlott. A konfliktusok elmérgesedése a kormány átszervezéséhez vezetett. Ez azonban sajnos túl későn, a választások előtt kilenc hónappal, 2013 augusztusában következett be. Hiába volt rendkívül sikeres az ekkor felállt Nemzetpolitikai Minisztérium, a Simicskó István vezette Sportminisztérium akkoriban hibát hibára halmozott (többek között a minisztérium miatt csúszott le Budapest a 2020-as labdarúgó Európa Bajnokság egyik játszmájának megszervezéséről), a narancsos politikusok joggal követelték pártjuk önálló indulását a 2014-es választásokon. Még ma sem látszik biztosan, hogy a választási kudarc, a KDNP kimaradása a parlamentből, a Jobbik megerősödése vagy az Együtt 2014 sikere mennyiben köszönhető a korábbi vezető pártok összeütközésének. Annyi biztos, egy legutóbbi felmérés szerint a választók döntő többségének elnyerte tetszését a kormány egyik első intézkedése a hittan-oktatás, az iskolai egyenruha és a kötelező reggeli ima eltörléséről.
Hogy lesz majd? Ha létrejön a föderális Európa
Címkék: Európai Unió Mario Monti Tony Blair Angela Merkel Manuel Barroso Mario Draghi
2012.10.10. 19:05
Kevesen emlékeznek rá, hogy hat évvel ezelőtt, 2012-ben José Manuel Durao Barroso szeptemberi beszéde indította el azt a folyamatot, aminek következtében az Európai Unió szuverén országokból álló kormányközi integrációja egy önálló, belülről teljesen megosztott, helyi felkelésekkel terhelt, de önálló országgá változott. Jó ötlet volt? Ezt ma senki sem állíthatja biztosan.
2012 őszén azonban a föderális Európai Uniót az eurózóna megmentésének egyetlen lehetséges megoldásaként vizionálták. Barroso beszéde letagadhatatlanul nagy benyomást tett az Európai Parlament egyes képviselőire, de még inkább az intézményben dolgozó fiatal gyakornokokra és személyi asszisztensekre. A manapság az Első Européerekként emlegetett generáció mélységesen hitt az Európai Unió eszméiben, a kontinens évezredes történelmében gyökerező kulturális nagyhatalmi státuszában, a XX. század politikai viharait túlélő, abból kinövő és felvirágozó európai társadalmak eszméjében.
Természetesen a fiatalok egymagukban sosem lettek volna képesek megteremteni az Európai Birodalmat (így emlegették egymás között Európát, az országot). Két lelkes segítőre akadtak, az egyik az Európai Parlament legnagyobb frakcióját adó Európai Néppárt elnöke, Wilfried Martens volt, a csoport másik felkarolója pedig az aktív politizálásra vágyó Tony Blair. Az angol politikus és Martens a Barroso-beszéd után támogatásukról biztosították az Európai Bizottság vezetőjét, de még nem nyilvánosan. Az Européerekhez viszont természetesen eljutott ez az információ, és felkeresték a két politikust, akiktől óriási támogatást kaptak a szerveződésük folyamatában. A terv az volt, hogy a 2014-es európai parlamenti választásra előkészítik azt a váltást az európai törvényhozásban, ami megteremti a politikai unió létrejöttének intézményi hátterét.
Minden a következő két éven állt vagy bukott. Az eurózóna tomboló válsága kiszámíthatatlan kockázatokat rejtett magában. Mi lett volna, ha szétesik a gazdasági unió? Ha Görögország csődje átterjed a másik három mediterrán államra? Az, hogy nem így történt, döntő részben a szerencsének, az európai állampolgárok kitartásának köszönhető. Athén nem lépett ki az eurózónából, de azon a télen csődöt jelentett: egyszerűen nem bírta tovább finanszírozni az államadósságának kamatait. A fizetésképtelenség pillanatában Mario Draghi, az Európai Központi Bank akkori elnöke azonnal lépett: beindította a bankóprést, olcsó euróval árasztotta el a piacot. A bankok azonban csak azzal a feltétellel juthattak az olcsó valutához, ha beléptek a közös európai bankfelügyelet alá. Még ilyen körülmények között is megdöbbentő lépés volt az, hogy a görög válságtól a szakadék szélére került pénzintézeteket az Európai Unió államosította. A lépés drasztikus váltást jelentett, hiszen az EU addig nem szállt be önálló tulajdonosként a különböző vállalatokba. Mario Draghi gyakorlatilag önállósította az Európai Uniót. Pár nappal később Angela Merkel, Francois Hollande, Mario Monti, Mariano Rajoy és José Barroso közös sajtótájékoztatón jelentette be: az euró megmentése érdekében az Európai Unió saját adót vet ki az állampolgárok jövedelmére. A legnagyobb tévécsatornákon élőben közvetített eseményen felvázolták Európa jövőjét az euró bukása esetén, elismerték a monetáris unió létrehozásakor elkövetett hibákat, és beszámoltak arról is, hogy az adóbevételek egy jelentős része egyenesen a görög költségvetésbe áramlik.
2014-re világosan látszott, hogy a tagállamok vezetőinek merész lépése eredményesen véget vetett a gazdasági válságnak. A nyári Európai Parlamenti választások már jóval bizakodóbb légkörben kerültek megrendezésre, az elmúlt két év rendkívül aktív európai politizálását érzékelve a választók számon kérték a jelentkezőkön az európai politikában való jártasságukat, az új Parlamentben minden korábbinál aktívabb, az EU ügyeihez jobban értő politikusok ültek. Az Első Européerek pedig sikeresen és tömegesen kerültek be az intézménybe, mint az egyes pártok fiatal tagozatainak képviselői.
A majd kétéves terv csúcspontja az Európai Bizottság megválasztása volt. Angela Merkel egykori német kancellár javaslatára Donald Tuskot jelölték Barroso helyére, őt azonban Tony Blair rendkívül szoros versenyben legyőzte. Az egykori munkáspárti politikus vezette Európai Bizottság puccsszerű megválasztása ellenére gyorsan legitimálta helyzetét, és megkezdte az Európai Unió megreformálását. Blair azonnal véget vetett annak az európai elvnek, mely szerint minden tagállam megfelelően azonos súlyú legyen. Véleménye szerint egész egyszerűen Málta nem számíthat annyit, mint Lengyelország, ezért olyan Bizottságot állított össze, ahol nem a származás, hanem a tehetség volt meghatározó – ahogy ezt a Római Szerződésben is megfogalmazták az alapítók. Az Európai Tanácsot megfosztotta hatalmától, ezáltal az EU legmagasabb szerve az által vezetett és a Parlament által támogatott Bizottság lett.
2014-18 között a csapból is az EU folyt. Blair drasztikusan lecsökkentette az uniós agrártámogatásokat, a kiadások egy jelentős részét a kommunikációra csoportosította át. Szakított továbbá a pénzek pályázati elosztásán, helyette az EU, mint egyfajta állami szereplő jelent meg a gazdaságban. Tulajdonosi hányadot szerzett a sikeres fenntartható fejlődést szorgalmazó cégekben (Vestas, Sunpower), és az egyetemek legnagyobb befektetőjévé tette az Európai Uniót. A kutatólaboratóriumok elképesztő támogatása rendkívül sokat segített abban, hogy az EU napjainkra az egyik legversenyképesebb gazdasággá váljon.
A számos sikeres intézkedés dacára az Európai Unió sosem volt ennél népszerűtlenebb. Az egykori Belgiumból kivált Vallónia és Flandria 2019. január 1-től blokádot tervez az EU fővárosának kikiáltott Brüsszel köré, az óvintézkedéseket pedig még meg sem kezdték. Nagy-Britannia állandóan napirenden tartja kilépését, Csehországban pedig rendszeresek a tüntetések az EU nagykövetsége előtt (a júniusi robbantás áldozatainak emlékhelyét épp a napokban rombolták le negyedik alkalommal). Lengyelországban az országra rákényszerített euró miatt virágzik a fekete kereskedelem, újra megjelent a két éve kivont zloty. Az új, közös főellenség azonban egységet teremtett az egyes európai nációk között. Kérdés, hogy mikor veszik észre: az ellenséget csak akkor pusztíthatják el, ha maguk is elpusztulnak.
Egészen sokáig úgy nézett ki, az előző kormány helyesen döntött, amikor a másfél évig húzódott tárgyalások során kőkemény, az elveihez mindvégig tűzzel-vassal ragaszkodó tárgyalópartnerként lépett fel az IMF-fel szemben. Márciusban a megdöbbenést okozó események aztán jelentősen árnyalták a képet. Senki nem számított arra, hogy valamelyik fél ne engedne végül az elveiből, és nem egy megállapodással ér véget a gazdaságpolitikai alkudozás, hanem a nemzetközi szervezet kihátrálásával. Márpedig a Valutaalap áprilisban kinyilvánította a tárgyalások kudarcát, holott az 1982-es csatlakozási szerződés szerint a szervezet célja a bajba jutott tagországoknak történő segítségnyújtás. Az IMF a hírhedtté vált VIII. cikk 7. szakaszára hivatkozott („Minden tag vállalja, hogy együttműködik az Alappal és a többi taggal annak biztosítása érdekében…”), illetve a tárgyalópartnerének rendkívül rugalmatlan, kompromisszumra teljességgel képtelen hozzáállására. A jobboldali sajtó a baloldali érzelmű nyugati államok és a magyar politikusok összeesküvésének titulálta az ügyet, az ellenzék pedig nem alaptalanul úgy érezte, egy évvel a választások előtt olyan fogást talált a kormányon, ami talán tényleg hatalomhoz segítheti valamelyiküket – a választók azonban továbbra is a keménykezű, a kormányzati kommunikációban a hazáért hősiesen küzdő politikus képét magára öltő Orbán Viktort támogatta.
A bebetonozott választói preferenciákat, a belpolitikai patthelyzetet aztán két váratlan esemény, egy külső és egy belső sokk alakította át teljes mértékben. Utólag úgy tűnik, a Külügyminisztérium valamelyest felkészült egy kívülről érkező „beláthatatlan következményekkel járó külpolitikai átrendeződésre” – ahogyan a belső jelentésekben emlegették. A tárgyalások megszakadása nyilvánvalóan nem múlhatott el nemzetközi visszhang nélkül, és sajnos mivel már sok rovás volt Budapest múltján, drasztikus lépésre készültek nyugaton. Azt ma már mindenki belátja, hogy azért még is kicsit csak túlzás volt Magyarországot kizárni a Nemzetközi Valutaalapból.
Május 8-án döbbenet uralkodott az utcákon országszerte. Az aggasztó hír milliónyi telefont indított el, melyekben mindenki azt kérdezte: „most mi lesz?” A szerda délelőtti órákban nyilvánosságra hozott döntés az online portálokat óriási kommunikációs előnyhöz juttatta (az Index, az Origó és a Hvg.hu aznapi olvasottsága valószínűleg jó ideig megdönthetetlen lesz), igazán azonban a politikai blogszféra befolyása ívelt fel. A Mandiner és a Véleményvezér közös jegyzéke nyomán elindult egy közös kiállás Magyarországért a blogvilágban, amelyhez a szélsőséges (vagy éppen primitív) portálokon kívül mindenki csatlakozott. A Magyar Nemzet és Népszabadság nem volt képes kitörni saját politikai béklyójából, megrekedt az (IMF-et vagy kormányt) támadó hangvételnél, holott a társadalom összefogásra vágyott.
A külföldtől érkező „politikai maflás” azonnali gazdaságpolitikai váltást követelt, azonban a miniszterelnök még ekkor sem volt képes önkorrekcióra – valójában pedig már így is késő volt. A 2012 őszi spanyol csőd után egyébként sem az volt a kérdés, vajon Olaszország összeomlik-e, hanem az, hogy mikor. Amikor ez május végén bekövetkezett, világosan kiderült, mi állt 05.08. hátterében: Olaszország kiszállása adósságának pénzügyi piacról történő finanszírozásából egyetlen lehetséges kiutat jelentett Európa számára: a politikai uniót. Az azonnali lépések meghozatalához az akadékoskodó európai vezetők félreállítására volt szükség – ahogy tették ezt 2012-ben Olaszországban, amikor Mario Montit ültették Berlusconi helyére.
A meghiúsult IMF-egyezség potenciális előnyei Róma csődjekor léphettek volna érvénybe, e nélkül viszont Budapest nyilvánvalóan magára maradt. Az európai államok semmilyen szinten nem tudtak foglalkozni a renitens magyarokkal az eurózóna gyászának idején. Június 1-én Orbán Viktor lemondott miniszterelnöki tisztségéről, helyére a kormánypártokon belül sokáig fokozatosan teret vesztő Navracsics Tibor került. A régi közigazgatási és igazságügyi miniszter megtartotta tárcáját, a miniszteri tisztségéből pedig azonnal menesztette Matolcsy Györgyöt, helyére a jobboldali körökben rendkívül sokra becsült Csaba László került. Ekkor átmenetileg megállt a forint zuhanása, de a pénzügypiaci szereplők nyíltan és hangosan követelték a magyar gazdaság alapvető reformjait.
Az adósságfinanszírozás elképesztően megemelkedett költségei, az államadósság döbbenetes emelkedése a zuhanó forintárfolyam révén elkerülhetetlenné tette az államcsőd bejelentését. Erre júliusban került sor, mivel a nyár közepére az államkassza teljesen kiüresedett. Az új kormány bejelentette, nem képes a továbbiakban leróni tartozásait a pénzügyi piacok felé. A bankok zárolták a lakosság betétállományát, leállt az import, megkezdődött a külföldi tőke kimenekítése. A megzavarodott állampolgárok nem tudták, merre meneküljenek, mivel Európa többi részén sem volt jobb a helyzet (ne feledjük, ekkor már erőszakos összecsapásokra került sor a svájci- és az osztrák-olasz határokon!).
Az állam szerepét és gazdasági befolyását növelő korábbi kormányzati intézkedések viszont megmentették a gazdaságot az összeomlástól. A január 1-én gründolt Nemzeti Telekommunikáció nevű állami mobilcég révén nem állt le a kommunikáció az országban, a MOL kivásárlása a Szurgutnyeftyegaztól és a gázpiaci szereplők visszaállamosítása miatt fennmaradt az ipari termelés, de még így is drasztikus intézkedésekre volt szükség a túlburjánzott szociális háló leépítésére, amelynek társadalmi hatásaival csak az elmúlt hetekben szembesült az ország. Etnikai összecsapások Baranya és BAZ megyében, sztrájkoktól megbénult főváros, éhséglázadás Salgótarjánban – minden hét egy újabb koporsószögnek tűnik az ezeréves Magyarország történelmén. Már csak az a kérdés: a jelenünk vagy a jövőnk lesz a rosszabb?
Hogy lesz majd? Ha az MSZP tényleg bojkottálja a következő választásokat
Címkék: Bojkott
2012.09.01. 15:28
Mára, 2014 őszére a politikai viszonyok totálisan szétzilálódtak Magyarországon. A parlamenti választások után, de még az önkormányzati választások előtt a vezető politikai erő, a FIDESZ-KDNP egy része még küzd hitelességének minimális felélesztéséért, a pártduó másik része viszont még mindig a tavaszi választások mámorában él, ahol gyakorlatilag nem volt ellenfél. Négy párt jutott be akkor az országgyűlésbe: a FIDESZ mellett a másik legerősebb tömörüléssé előlépett Jobbik Magyarországért Mozgalom, a Demokratikus Koalíció, és éppen a küszöb fölött a Negyedik Köztársaságot! A Magyar Szocialista Párt bojkottálta a választásokat a két évvel ezelőtt elfogadott választási törvény miatt, amihez a Lehet Más a Politika is csatlakozott.
A választási eredmény mindenki szerint hamis: a FIDESZ-KDNP a szavazatok 55,04%-át szerezte meg, a Jobbik 24,45%-ot, a DK 13,29%-ot, a 4K! pedig 5,6%-ot ért el. A probléma nem ezzel van, hanem a választáson való részvétellel: a 31,86% a négy évvel ezelőtti fordulóban az urnához forduló szavazók felénél is kevesebb. A MSZP tábora örömittas győzelmi mámorban ünnepelte a részvételi adatok bejelentését, de a többi párt székházánál is elégedettek voltak az eredménnyel (az LMP a nagy kivétel). Csak éppen minden pártközpontban állt néhány ember, aki kétségbeesetten vakarászta a fejét. A sajtóba csak a fideszes Varga Mihály költői kérdése szivárgott ki: „a győzelembe persze nagy eredmény, de azt senki sem tudja, hogy most mi következik. A magyar politika halála vagy felemelkedése?”
Mára kiderült, az azóta már nemzetgazdasági miniszter félelmei igazolódtak be. Magyarország politikai értelemben csődbe ment. Az MSZP vezetése nem engedte sokáig vigadni a narancsos pártot, már aznap estére tiltakozást szervezett a Kossuth térre az illegitim parlament elé. Az elmérgesedett kampányidőszakban kellőképp feltüzelt, majd a választáskor negligált baloldali és liberális szavazók soha nem látott tömegekben érkeztek az Országház elé. Orbán Viktor régi-új miniszterelnök nem tudta türtőztetni magát, és elképesztően degradáló megjegyzést tett a felmérések szerint az ország kétötödét kitevő bojkottálókra: „ha a balliberális csürhe nem volt képes demokratikus lenni, akkor takarodjon Észak-Koreába, ott mindig kellenek a munkatáborokba emberek!” A Jobbik a feltüzelt indulatokat meglovagolandó tüntetéseket szervezett különböző ürüggyel a Kossuth téren letáborozó Parlamenten kívüli ellenzék köré.
Április közepétől tehát állandósult a politikai válság Magyarországon. Az új kormány felállásához vezető minden esemény a tüntetések újbóli fellángolását, a különböző csoportok közötti összetűzéseket vonta magával. Már a gazdaságra is kihatott az a harmadik Orbán-kormány eskütételekor tartott általános tüntetéssorozat, amit általános sztrájk is kísért a baloldali érzelmű közalkalmazottak között. Az Európai Unió ezen a ponton ultimátumot intézett a kormányhoz, de minden ellenzéki párthoz is. Amennyiben a felek nem ülnek le egy asztalhoz, és vetnek véget a tüntetéseknek, felfüggesztik az össze kifizetést és támogatást, sőt befagyasztják a kapcsolattartást a közreműködő szervezetekkel.
De az EU most sem volt egységes. A liberálisabb, demokrácia-mániás északi országok megszakították a kapcsolatukat Budapesttel, a nagyköveteiket pedig hazarendelték – először az Európai Unió 57 éves történelmében. Erre már a kampányidőszakban felhívták a magyar politikai vezetők figyelmét, de nem segített sem ez, sem a nyomásgyakorlás. Az újra Berlusconi által vezetett Olaszország a támogatásáról biztosította Orbán Viktort, ugyanezt tették a keleti és balkáni államok. A kormányközi megegyezés, a konszenzus módszerében hívő európai politikai vezetők nem tudtak mit kezdeni a politikai viszonyok bebetonozódásától szenvedő magyar belpolitikai rendszerrel. Magyarország megosztottsága Európát is megosztotta.
A kormány tehát lépéskényszerbe került, mindenki az – újfent – alkotmányos többséggel rendelkező Orbán Viktortól várta a megoldást. A miniszterelnök személyének félreállítása talán megoldást jelenthetett volna válságra, de az állampárttá vált, kézi vezérlésű FIDESZ-ben természetesen erről szó sem lehetett. A megoldást a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium dolgozta ki: az alkotmány módosításával kibővítették a parlamenti helyek számát ötvennel, így az országgyűlés a negyedével bővült. A május óta valójában üres székek – stílusosan a szélsőbaloldali vált DK és a Fidesz közé helyezték el – képviselik a bojkottáló magyar lakosságot. Ezzel gyakorlatilag egy folyamatos obstrukcióval élő – ténylegesen nem létező – ellenzék került a Parlamentbe. A Csonka Parlament legitimitása továbbra is megkérdőjelezhető volt, jogilag pedig semmilyen szempontból nem volt elfogadható, de óriási gesztus volt a kormány részéről. A labda az ellenzék térfelére került.
Ahol viszont mára egyetlen fillér sem maradt. A bizonytalanság pedig kegyetlen erő, a baloldali tiltakozókat is megviseli. Botka László, az MSZP pártigazgatója a magyar társadalmat ért csapásokat világszerte minden fórumon hirdette, ahol csak lehetősége nyílt a bojkottálók képviseletére, emiatt viszont a belvárosiak magukra maradtak. Az LMP szeptemberben hátrált ki a kezdeményezésből, az értékrendszerével nem tartotta összeegyeztethetőnek a tüntetések radikalizálódását – a szavazói viszont nem követték pártjukat, és továbbra is a Kossuth téri táborokban maradtak. A tegnapi nap viszont kegyetlen kérdéseket vet fel. A kilenc halálos áldozattal járó összecsapás a balliberális és szélsőjobboldali szavazók között már a polgárháborút vizionálja.