Mára, 2014 őszére a politikai viszonyok totálisan szétzilálódtak Magyarországon. A parlamenti választások után, de még az önkormányzati választások előtt a vezető politikai erő, a FIDESZ-KDNP egy része még küzd hitelességének minimális felélesztéséért, a pártduó másik része viszont még mindig a tavaszi választások mámorában él, ahol gyakorlatilag nem volt ellenfél. Négy párt jutott be akkor az országgyűlésbe: a FIDESZ mellett a másik legerősebb tömörüléssé előlépett Jobbik Magyarországért Mozgalom, a Demokratikus Koalíció, és éppen a küszöb fölött a Negyedik Köztársaságot! A Magyar Szocialista Párt bojkottálta a választásokat a két évvel ezelőtt elfogadott választási törvény miatt, amihez a Lehet Más a Politika is csatlakozott. 

A választási eredmény mindenki szerint hamis: a FIDESZ-KDNP a szavazatok 55,04%-át szerezte meg, a Jobbik 24,45%-ot, a DK 13,29%-ot, a 4K! pedig 5,6%-ot ért el. A probléma nem ezzel van, hanem a választáson való részvétellel: a 31,86% a négy évvel ezelőtti fordulóban az urnához forduló szavazók felénél is kevesebb. A MSZP tábora örömittas győzelmi mámorban ünnepelte a részvételi adatok bejelentését, de a többi párt székházánál is elégedettek voltak az eredménnyel (az LMP a nagy kivétel). Csak éppen minden pártközpontban állt néhány ember, aki kétségbeesetten vakarászta a fejét. A sajtóba csak a fideszes Varga Mihály költői kérdése szivárgott ki: „a győzelembe persze nagy eredmény, de azt senki sem tudja, hogy most mi következik. A magyar politika halála vagy felemelkedése?”

Mára kiderült, az azóta már nemzetgazdasági miniszter félelmei igazolódtak be. Magyarország politikai értelemben csődbe ment. Az MSZP vezetése nem engedte sokáig vigadni a narancsos pártot, már aznap estére tiltakozást szervezett a Kossuth térre az illegitim parlament elé. Az elmérgesedett kampányidőszakban kellőképp feltüzelt, majd a választáskor negligált baloldali és liberális szavazók soha nem látott tömegekben érkeztek az Országház elé. Orbán Viktor régi-új miniszterelnök nem tudta türtőztetni magát, és elképesztően degradáló megjegyzést tett a felmérések szerint az ország kétötödét kitevő bojkottálókra: „ha a balliberális csürhe nem volt képes demokratikus lenni, akkor takarodjon Észak-Koreába, ott mindig kellenek a munkatáborokba emberek!” A Jobbik a feltüzelt indulatokat meglovagolandó tüntetéseket szervezett különböző ürüggyel a Kossuth téren letáborozó Parlamenten kívüli ellenzék köré.

Április közepétől tehát állandósult a politikai válság Magyarországon. Az új kormány felállásához vezető minden esemény a tüntetések újbóli fellángolását, a különböző csoportok közötti összetűzéseket vonta magával. Már a gazdaságra is kihatott az a harmadik Orbán-kormány eskütételekor tartott általános tüntetéssorozat, amit általános sztrájk is kísért a baloldali érzelmű közalkalmazottak között. Az Európai Unió ezen a ponton ultimátumot intézett a kormányhoz, de minden ellenzéki párthoz is. Amennyiben a felek nem ülnek le egy asztalhoz, és vetnek véget a tüntetéseknek, felfüggesztik az össze kifizetést és támogatást, sőt befagyasztják a kapcsolattartást a közreműködő szervezetekkel.

De az EU most sem volt egységes. A liberálisabb, demokrácia-mániás északi országok megszakították a kapcsolatukat Budapesttel, a nagyköveteiket pedig hazarendelték – először az Európai Unió 57 éves történelmében. Erre már a kampányidőszakban felhívták a magyar politikai vezetők figyelmét, de nem segített sem ez, sem a nyomásgyakorlás. Az újra Berlusconi által vezetett Olaszország a támogatásáról biztosította Orbán Viktort, ugyanezt tették a keleti és balkáni államok. A kormányközi megegyezés, a konszenzus módszerében hívő európai politikai vezetők nem tudtak mit kezdeni a politikai viszonyok bebetonozódásától szenvedő magyar belpolitikai rendszerrel. Magyarország megosztottsága Európát is megosztotta.

A kormány tehát lépéskényszerbe került, mindenki az – újfent – alkotmányos többséggel rendelkező Orbán Viktortól várta a megoldást. A miniszterelnök személyének félreállítása talán megoldást jelenthetett volna válságra, de az állampárttá vált, kézi vezérlésű FIDESZ-ben természetesen erről szó sem lehetett. A megoldást a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium dolgozta ki: az alkotmány módosításával kibővítették a parlamenti helyek számát ötvennel, így az országgyűlés a negyedével bővült. A május óta valójában üres székek – stílusosan a szélsőbaloldali vált DK és a Fidesz közé helyezték el – képviselik a bojkottáló magyar lakosságot. Ezzel gyakorlatilag egy folyamatos obstrukcióval élő – ténylegesen nem létező – ellenzék került a Parlamentbe. A Csonka Parlament legitimitása továbbra is megkérdőjelezhető volt, jogilag pedig semmilyen szempontból nem volt elfogadható, de óriási gesztus volt a kormány részéről. A labda az ellenzék térfelére került.

Ahol viszont mára egyetlen fillér sem maradt. A bizonytalanság pedig kegyetlen erő, a baloldali tiltakozókat is megviseli. Botka László, az MSZP pártigazgatója a magyar társadalmat ért csapásokat világszerte minden fórumon hirdette, ahol csak lehetősége nyílt a bojkottálók képviseletére, emiatt viszont a belvárosiak magukra maradtak. Az LMP szeptemberben hátrált ki a kezdeményezésből, az értékrendszerével nem tartotta összeegyeztethetőnek a tüntetések radikalizálódását – a szavazói viszont nem követték pártjukat, és továbbra is a Kossuth téri táborokban maradtak. A tegnapi nap viszont kegyetlen kérdéseket vet fel. A kilenc halálos áldozattal járó összecsapás a balliberális és szélsőjobboldali szavazók között már a polgárháborút vizionálja.

A bejegyzés trackback címe:

https://hogyleszmajd.blog.hu/api/trackback/id/tr794745598

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása