Egészen sokáig úgy nézett ki, az előző kormány helyesen döntött, amikor a másfél évig húzódott tárgyalások során kőkemény, az elveihez mindvégig tűzzel-vassal ragaszkodó tárgyalópartnerként lépett fel az IMF-fel szemben. Márciusban a megdöbbenést okozó események aztán jelentősen árnyalták a képet. Senki nem számított arra, hogy valamelyik fél ne engedne végül az elveiből, és nem egy megállapodással ér véget a gazdaságpolitikai alkudozás, hanem a nemzetközi szervezet kihátrálásával. Márpedig a Valutaalap áprilisban kinyilvánította a tárgyalások kudarcát, holott az 1982-es csatlakozási szerződés szerint a szervezet célja a bajba jutott tagországoknak történő segítségnyújtás. Az IMF a hírhedtté vált VIII. cikk 7. szakaszára hivatkozott („Minden tag vállalja, hogy együttműködik az Alappal és a többi taggal annak biztosítása érdekében…”), illetve a tárgyalópartnerének rendkívül rugalmatlan, kompromisszumra teljességgel képtelen hozzáállására. A jobboldali sajtó a baloldali érzelmű nyugati államok és a magyar politikusok összeesküvésének titulálta az ügyet, az ellenzék pedig nem alaptalanul úgy érezte, egy évvel a választások előtt olyan fogást talált a kormányon, ami talán tényleg hatalomhoz segítheti valamelyiküket – a választók azonban továbbra is a keménykezű, a kormányzati kommunikációban a hazáért hősiesen küzdő politikus képét magára öltő Orbán Viktort támogatta.

A bebetonozott választói preferenciákat, a belpolitikai patthelyzetet aztán két váratlan esemény, egy külső és egy belső sokk alakította át teljes mértékben. Utólag úgy tűnik, a Külügyminisztérium valamelyest felkészült egy kívülről érkező „beláthatatlan következményekkel járó külpolitikai átrendeződésre” – ahogyan a belső jelentésekben emlegették. A tárgyalások megszakadása nyilvánvalóan nem múlhatott el nemzetközi visszhang nélkül, és sajnos mivel már sok rovás volt Budapest múltján, drasztikus lépésre készültek nyugaton. Azt ma már mindenki belátja, hogy azért még is kicsit csak túlzás volt Magyarországot kizárni a Nemzetközi Valutaalapból.

Május 8-án döbbenet uralkodott az utcákon országszerte. Az aggasztó hír milliónyi telefont indított el, melyekben mindenki azt kérdezte: „most mi lesz?” A szerda délelőtti órákban nyilvánosságra hozott döntés az online portálokat óriási kommunikációs előnyhöz juttatta (az Index, az Origó és a Hvg.hu aznapi olvasottsága valószínűleg jó ideig megdönthetetlen lesz), igazán azonban a politikai blogszféra befolyása ívelt fel. A Mandiner és a Véleményvezér közös jegyzéke nyomán elindult egy közös kiállás Magyarországért a blogvilágban, amelyhez a szélsőséges (vagy éppen primitív) portálokon kívül mindenki csatlakozott. A Magyar Nemzet és Népszabadság nem volt képes kitörni saját politikai béklyójából, megrekedt az (IMF-et vagy kormányt) támadó hangvételnél, holott a társadalom összefogásra vágyott.

A külföldtől érkező „politikai maflás” azonnali gazdaságpolitikai váltást követelt, azonban a miniszterelnök még ekkor sem volt képes önkorrekcióra – valójában pedig már így is késő volt. A 2012 őszi spanyol csőd után egyébként sem az volt a kérdés, vajon Olaszország összeomlik-e, hanem az, hogy mikor. Amikor ez május végén bekövetkezett, világosan kiderült, mi állt 05.08. hátterében: Olaszország kiszállása adósságának pénzügyi piacról történő finanszírozásából egyetlen lehetséges kiutat jelentett Európa számára: a politikai uniót. Az azonnali lépések meghozatalához az akadékoskodó európai vezetők félreállítására volt szükség – ahogy tették ezt 2012-ben Olaszországban, amikor Mario Montit ültették Berlusconi helyére.

A meghiúsult IMF-egyezség potenciális előnyei Róma csődjekor léphettek volna érvénybe, e nélkül viszont Budapest nyilvánvalóan magára maradt. Az európai államok semmilyen szinten nem tudtak foglalkozni a renitens magyarokkal az eurózóna gyászának idején. Június 1-én Orbán Viktor lemondott miniszterelnöki tisztségéről, helyére a kormánypártokon belül sokáig fokozatosan teret vesztő Navracsics Tibor került. A régi közigazgatási és igazságügyi miniszter megtartotta tárcáját, a miniszteri tisztségéből pedig azonnal menesztette Matolcsy Györgyöt, helyére a jobboldali körökben rendkívül sokra becsült Csaba László került. Ekkor átmenetileg megállt a forint zuhanása, de a pénzügypiaci szereplők nyíltan és hangosan követelték a magyar gazdaság alapvető reformjait.

Az adósságfinanszírozás elképesztően megemelkedett költségei, az államadósság döbbenetes emelkedése a zuhanó forintárfolyam révén elkerülhetetlenné tette az államcsőd bejelentését. Erre júliusban került sor, mivel a nyár közepére az államkassza teljesen kiüresedett. Az új kormány bejelentette, nem képes a továbbiakban leróni tartozásait a pénzügyi piacok felé. A bankok zárolták a lakosság betétállományát, leállt az import, megkezdődött a külföldi tőke kimenekítése. A megzavarodott állampolgárok nem tudták, merre meneküljenek, mivel Európa többi részén sem volt jobb a helyzet (ne feledjük, ekkor már erőszakos összecsapásokra került sor a svájci- és az osztrák-olasz határokon!).

Az állam szerepét és gazdasági befolyását növelő korábbi kormányzati intézkedések viszont megmentették a gazdaságot az összeomlástól. A január 1-én gründolt Nemzeti Telekommunikáció nevű állami mobilcég révén nem állt le a kommunikáció az országban, a MOL kivásárlása a Szurgutnyeftyegaztól és a gázpiaci szereplők visszaállamosítása miatt fennmaradt az ipari termelés, de még így is drasztikus intézkedésekre volt szükség a túlburjánzott szociális háló leépítésére, amelynek társadalmi hatásaival csak az elmúlt hetekben szembesült az ország. Etnikai összecsapások Baranya és BAZ megyében, sztrájkoktól megbénult főváros, éhséglázadás Salgótarjánban – minden hét egy újabb koporsószögnek tűnik az ezeréves Magyarország történelmén. Már csak az a kérdés: a jelenünk vagy a jövőnk lesz a rosszabb?